Tanulj, hogy boldogulj- és ezért fizess, ha tudsz!

2011 április 5. | Szerző: amfortas

Mindent és semmit

A kormány drasztikusan fel akarja emelni azt a
felsőoktatási tandíjat, amelynek a létezését és létjogosultságát is hevesen
tagadja. Hogy miért kell tandíj, azt Trefort Ágoston már 1873-ban világosan
elmagyarázta a „főtanodai oktatásról” szóló törvény vitájában: „mert a szegényt
nem a tandíjak – nem nagy – összege, hanem az ellátási költségek nagysága
tartóztathatta vissza fiának főtanintézetbe való küldésétől, amin nem a
tandíjak megszüntetése által segítünk, melyben szegény, gazdag, jó és rossz
tanuló egyaránt részesülne, hanem ösztöndíjak és oly segélydíjak adományozása
által, melyek szegény, de jó tanulóknak lehetővé teszik ellátási költségeik fedezését,
a vagyonos pedig… miért ne fizessen azért, ami által gyermekének a
legmaradandóbb és leginkább kamatozó tőkét biztosítja, s miért viselje e terhet
helyette más, ki e jótéteményben nem részesül.”

Mindez a rendszerváltás után még mindenki számára
nyilvánvaló volt. 1993-ben az összes parlamenti párt egyetértésével fogadták el
a tandíj bevezetését előíró felsőoktatási törvényt, és be is jelentették: 1994
őszétől tandíjat kell fizetni. A törvényjavaslat vitájában Mádl Ferenc
ugyanazokkal az érvekkel állt ki a tandíj mellett, amelyekkel később Magyar
Bálint. 1994-ben az MDF, a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ választási programja
egyaránt tartalmazta a tandíj bevezetését.

1995-ben az ellenzéki pártok a Fidesszel az élen
korábbi álláspontjukkal szembefordulva hevesen támadták a végre valóban
bevezetett tandíjat. 1998-ban el is törölték azt, s a 2008-as népszavazással
megakadályozták, hogy újra bevezessék. Közben persze a tandíj végig létezett.
Aminek a lehetőségét gátlástalan szociális demagógiával fölszámolták, az a
szociális tandíj volt. Amiről Trefort és Mádl beszélt, ami a jóléti
újraelosztás fontos eleme, amivel az előnyös helyzetűek előnyeik gyarapítását
legalább részben megfizetik, ami alól a hátrányos helyzetűeket mentesíteni
és/vagy amiből őket támogatni lehetne.

Úgy tett mindenki, mintha a költségtérítés, melyet
1996-ban vezettek be, s az első Orbán-kormány alatt futtattak föl, nem lenne
tandíj. Mi a nyavalya lenne, amit diákok fizetnek azért, hogy oktassák őket?!
Tandíj az: a kiátkozottnál sokkal súlyosabb terhet jelentő, igazságtalan,
antiszociális tandíj. A közoktatás nálunk az esélyegyenlőtlenségeket tetemesen
megnöveli, az előnyösebb helyzetből jobb eséllyel lesz több pont és államilag
fizetett képzés, a hátrányosabból meg kevesebb pont és költségtérítéses képzés.

Akinek nem telik rá, kiesik. Ha megduplázzák, még
sokkal többen esnek ki. A költségtérítés nem az államtól független magánbuli.
Be van az építve mélyen az állam oktatáspolitikájába és intézményeinek
finanszírozásába. A kormány az ordító igazságtalanságot még ordítóbbá óhajtja
tenni, drasztikusan megemelné az antiszociális tandíjat, mondván, hogy a
fizetős diákok térítsék meg képzésük teljes és valóságos költségét. Az állami
szerepvállalás így lesz tiszta: az egyiknek mindent, a másiknak semmit.

/Révész S./

megélhetési politikusok

2011 április 1. | Szerző: amfortas

A Lázár-téma annyira agyon lett beszélve
minden oldalról, hogy az először közölt inkriminált szakaszt, amelyet egyesek „a
szövegkörnyezetből kiragadottnak”, ennélfogva manipuláltnak, míg mások
felháborítónak tartanak, most itt nem tárgyalom. Nem is idézem, csak a
fennmaradó részét, azt, ahol „megélhetési” politikusokról beszél, mint olyan
valaki, aki nem tartja magát megélhetési politikusnak. Hanem minek is? De bánja
a csoda, ez a rókaképű, cinikus alak nem érdekel, fájjon a feje miatta a
hódmezővásárhelyieknek. Maga a téma azonban megragadott és
elgondolkodtatott.

követhető logika?

2011 március 29. | Szerző: amfortas

“Az új alkotmányról azért nem lesz megerősítő népszavazás, mert nem a
többség, hanem minden ember alkotmányát szeretném látni. Egy népszavazás
esetében azonban egy többség áll szemben egy kisebbséggel.” Orbán Viktor,
miniszterelnök, 2011.03.28

“Azért nem lesznek választások, mert nem a többség, hanem minden ember
kormányát szeretném látni. Egy választás esetében azonban egy többség áll
szemben egy kisebbséggel.” Előrejelzett Orbán Viktor, előrejelzett
miniszterelnök, 2014.03.28

Achtung Europa!

2011 március 28. | Szerző: amfortas

– mondom újra Thomas Mannt idézve. Nem vagyok mániákus. Tudom,
hogy a történelem nem ismétlődik meg, legföljebb az egykori tragédia
bohózatként köszön vissza. De ezen a bohózaton mi, akiket pofonokkal visznek a
táncba, nem tudunk röhögni. Azt is tudom, hogy hetven évvel ezelőtt a Führer
egy gazdasági és katonai nagyhatalom élén állt, ez a Vezér csak a saját
szemétdombja tetején kukorékol, de vigyázat: nem ártalmatlan! Európa maga fölé
emelte ezt az elveresedve fuvalkodó kakast. Ez sem igazán vidám bohózat.

Milyen ember az, akinek azt mondják: tiszteljük és szeretjük a
magyar népet, Magyarországot, mi egy Európában megengedhetetlen médiatörvényt
kritizálunk, s ő fölfújva magát, azt rikkantja hisztérikusan, nem tűröm, hogy a
magyar népet és az országot támadják. Nem hallotta volna, mit mondtak neki? Nem
értette? Nem jutott el a tudatáig? Súlyos paranoiája képtelenné teszi a
normális párbeszédre, elméje úgy tele van a saját kényszerképzeteivel, hogy nem
fér belé, amit a másik mond. De azt a fogalmat sem ismeri, hogy „a másik”.
Embertársa nincs, csak alattvalója és ellensége. Erre tovább tárgyalnak vele,
mintha partner volna, ahelyett, hogy ráadnák a kényszerzubbonyt. És nem
hallják, hogy a csapata otthon azzal fenyegetőzik: kiböjtöljük az EU
elnökséget, majd utána zúdítunk össztüzet a demokratikus intézményekre és a
maradék megátalkodott demokratára.

A médiatörvény a nagy átverés. Amíg erre figyel a világ, suttyomban
teljesen fölfalja a rendszer a demokráciát. Mindent, amit Európa a
felvilágosodás óta létrehozott. A humanizmust. A ráció elsőbbségét a
mítoszokkal szemben. Az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság polgári
szentháromságát. Az emberi jogok tiszteletét. A szekularizációt. A konszenzust,
mint a társadalomirányítás módszerét. Az individuális és közösségi érdekek
harmóniáját.

Nem győzöm ismételni: nem új világháború réme fenyeget, de ha
Európa ezt lenyeli, a módszer diffundálódik a többi posztkommunista országba.
Az ottani lappangó antidemokratikus, soviniszta, nacionalista erők látni
fogják, így is lehet, itt mindent lehet büntetlenül, hisz Brüsszel egy
sóhivatal. Magyarország lépéseire a környező országok ellenlépéseket tesznek,
és súlyos etnikai feszültséggóc alakul ki Európa keleti peremén, pont az, amit
az Unió mindig is el akart kerülni.

Orbánt belpolitikai céljai – vagyis, hogy a romániai, szlovákiai
kettős állampolgárok voksaival bebetonozza a hatalmát, továbbá, hogy a trianoni
döntés megkérdőjelezésével állítsa maga mögé az agyamosott magyar
nacionalistákat –, elvakítják. Ezért aztán végképp érzéketlen mindezek
veszélyes külpolitikai következményei iránt. És Európa nem akarja tudni, hogy „a vad geszti bolond, a gyújtogató,
csóvás ember, úrnak, magyarnak egyként rongy” Tisza István
reinkarnációjával áll szemben.

Még mindig nem látják, hogy Orbán úr külpolitikai orientálódó
képessége a semmivel egyenlő. Oltva van diplomácia ellen. Hogy lehet ez? Csak
úgy lehet, hogy – miként eddig is sejthető volt – szociopata. A másik ember
baja, fájdalma, de még az öröme iránt is érzéketlen. Nem érez empátiát,
képtelen belehelyezkedni más lelkivilágába, a másik emberi lény elméjébe. Ettől
még, mint a legtöbb szociopata, kellemes, vonzó sármőr is lehet, a társaságban
sikeres, a teljes érzelemhiány nem látszik meg rajta. De ahogy a környezete
iránt is érzéketlen, egy másik közegben élők belső állapotát még kevésbé tudja
kitapintani. Érthető, ha így képtelen kiszámítani a külpolitikai trendeket,
tendenciákat, mozgásirányokat, erővektorokat. Nem tud a más fejével
gondolkozni. Külügyminiszterének, Martonyi Jánosnak, a tendenciák iránti
érzékenységére jellemző, hogy 1989-ben látta elérkezettnek az időt, hogy
belépjen az MSZMP-be, s ez a zseniális húzás nem csak őt magát minősíti, hanem
a gazdáját: Orbán pont ezt a férfiút választotta külügyminiszterének.

Cohn-Bendit figyelmeztette Orbánt, hogy illett volna köszöntenie
Tunézia forradalmi demokratáit, de Orbán nemhogy észrevette volna, hogy merre
mozdul az arab világ, találkozót tervezett Mubarakkal. Még oda sem ért, Kairó
is lángba borult. (Vajon meglátta-e Mubarakban önmagát?) Külpolitikai ösztöne,
tempóérzéke katasztrofális. Minthogy Brüsszelben ováció helyett bírálattal
fogadták, durcásan az arab világ felé fordult. A legjobb pillanatban. Ha semmi
információja nem volt arról, milyen tektonikai erők feszülnek az arab-muzulmán
országokban a földkéreg alatt, Cohn-Bendittől már megtudhatta, hogy Tunéziában
mozog föld, de ez sem jutott el a tudatáig. És emlékezhetünk még a nem régi Putyin
találkozó kudarcára is.

Csak a magyar tömegembert, az ortega-i értelemben vett
tömegembert képes manipulálni. Mert ez az emberfajta mindenben illetékes, ez az
a típus, aki mindent jobban tud, ő a tökéletes, aki nála jobb, az festi magát.
Ennek minden jár, amit a társadalom létrehozott, anélkül, hogy egy morzsányit
is hozzátett volna. Ennek kötelessége nincs, csak jogai vannak, de mindenhez,
amit más harcolt ki, más alkotott. Orbán Viktor azért van nagy hatással a
tömegemberre, mert ugyanolyan, mint ők. Mert ő is a legtökéletesebb, a
legilletékesebb, aki mindent jobban tud, aki sohasem hazudott, akinek minden
jár, amihez ő nem járult hozzá semmivel. (Sőt, az egész ország neki jár. Mit is
adott ő az országnak?) A tömegemberre az tud hatni, aki a tömegember
színvonalán áll.

Ady tudta már egy évszázaddal ezelőtt, hogy nekünk Mohács kell,
mert a magyar veréshez szokott fajta. És nem volt elég Mohács a magyarnak
Trianon, és nem volt elég Mohács a második világháborúban porig rombolt ország,
a szovjet megszállás negyven éve, semmi nem volt elég súlyos istenverése, hogy
a magyar fölébredjen hagymázos álmaiból, mint a németek, akik ma Európa
legjózanabb, legdemokratikusabb nemzete. A médiatörvényre fütyül a magyar, a
torokba fojtott vélemény csak néhány hibbant értelmiséginek fáj, akikre a
többség sohasem hallgatott. Ha nagyságrendekkel kevesebb lesz majd a
szatyorban, ha a balhézók közé lövet a Hatalom – nem fantáziálok, a
rendőrtábornok belügyminiszter nyilatkozatából tudjuk, hogy már készíti elő a
fegyvereseit az éhséglázadás megfékezésére –, akkor talán föleszmél a lelkes
alattvaló, „ki ezer éve
magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.

Kertész Ákos

Álamfő

2011 március 23. | Szerző: amfortas

Az elnök úr fáradt volt, és a szemüvegét sem találta. Nem hivatalosan ezzel indokolták, hogy a Magyar Köztársaság elnöke, a hegyeshalmi Paprika csárdánál megállva egy l-lel írta az állomás és az államfő szavakat, így próbálván kedveskedni a csárda személyzetének.

Most a fél ország Schmitt Pálon röhög, még egy televíziós vetélkedőben – A 40 milliós játszma – is szerepelt a Schmitt Pál helyesírási hányattatásaira utaló feladvány. (A versenyzők, Schmitt Pállal ellentétben, tudták a helyes választ, igaz, a későbbiek során kiestek, így nem lett övék a negyvenmillió.)

Schmitt Pállal nem az a legnagyobb baj, hogy fogalma sincs a magyar helyesírás alapvetéseiről. Ettől ő akár még rendes ember is lehetne – igaz, normális üzemmenetben államfő aligha.

Az, hogy a Magyar Köztársaság első embere, az Emberek embere, ahogyan magát nevezte, nem tud rendesen magyarul, cseppben a tenger, és az egész mostani helyzet álságosságát jelzi. Azt, hogy semmi sem az, aminek látszik, és a szavak is kifordultak eredeti jelentésükből: a hit hazugság, a jó erkölcs az alkalom hiánya, az együttműködés maga az önkény.

Európa messze van, és egyre távolodik.

Jó lenne, ha megszólalna az ál(l)amfő, vagy mondana valamit a Köztársasági Elnöki Hivatal. Már csak azért is, hogy elejét vegyék a különböző szóbeszédeknek.

Hogy például mi történt Schmitt Pállal, azt követően, hogy már nem dolgozott az Astoriánál, de még nem volt a Népstadion főigazgatója. Egy év eltűnt az életéből, ami megmaradt, abban sincs sok köszönet. Bizonytalan, amúgy munkakörből adódó kapcsolat SZT-tisztekkel, zavaros bűnügy és felfüggesztett börtönbüntetés a hatvanas évekből – csupán néhány adalék egy vállalhatatlanul sokszínű, számtalan kormányon és ideológián átívelő életút álomásai (sic!) közül.

Meg kellene valakinek szólalnia Schmitt Pál zavaros ügyeiben, mert különben az lesz, ami már most is van: jönnek a hírek. Megállíthatatlanul és ellenőrizhetetlenül. Nem tehet ez ellen senki semmit, semmilyen hatalom nem állhat az információ útjába. A magát közszolgálatinak csúfoló média, élén a magát Nemzeti Hírcentrumra keresztelő távirati irodával, hallgat Schmittről, mint a sír.

Pedig már így is vadabbnál vadabb híresztelések kapnak lábra, hogy miért ítélték el 1964-ben Schmitt Pált. A pesti verebek szemérem elleni bűntettről beszélnek, mások szerint csupán a sportolók körében akkoriban szokásos gyakorlatként elfogadott csempészési ügy állt a háttérben. Vannak, akik egy halált okozó zongoraszállításról tudnak – állítólag emiatt vált zsarolhatóvá az olimpiai bajnok. És tudjuk, hogy milyen cudar időket éltünk: aki zsarolhatóvá vált, azt többnyire meg is zsarolták az erre illetékes elvtársak.

Schmitt Pál élete azért nem magánügy, mert nem mindegy, hogy egy országnak valóban rovott múltú-e a köztársasági elnöke. Még akkor is így van ez, ha valójában nincs is köztársasági elnökünk. Álamfőnk van, de ez elég is egy olyan országban, ahol maga a köztársaság is megszűnik nemsokára.

Schmitt Pál meg marad az, ami mindig is volt: egy emberszabásúra sikeredett gép, egy korszerűtlen, ám még most is működőképes aláíró-masina.

Ehhez képest valóban lényegtelen, hogy a köztársasági elnök hány l-lel ír bizonyos szavakat.

Valaki bűzlik Hunniában. Schmitt árasztja az elviselhetetlen bűzt, de mára már sokak számára nyilvánvaló, hogy Schmitt Pál valójában kinek a sara.

/F.S.P./

TGM: Ez volt a rend ezer évig

2011 március 19. | Szerző: amfortas

A magyar
állam vezetője – erre a kis időre már nem kell őt a Magyar Köztársaság
miniszterelnökének címeznünk – arról beszélt (beszélt? ordított!) a Nemzeti
Múzeum lépcsein, fizetett tapsoncok meghitt gyűrűjében, hogy az ország megújul.
Ez sajnos nem igaz. Az ország hanyatlik

Nem őmiatta hanyatlik egyedül – és már régóta –,
hanem a rendszerváltás gondolatának kudarca miatt, amellyel (mind a
rendszerváltással, mind a kudarccal) a mai rezsim visszaél. A mostani hatalmi
berendezkedés a csalódás, a kiábrándulás, a rezignáció és az apátia fanyar
gyümölcse.

Igaz, hogy a választók nem tudhatták pontosan, mire
szavaznak – ez többnyire így van –, de beletörődésük a polgári demokrácia és a
liberális jogállam eltörlésébe azt jelzi, hogy nem nagyon hiszik, jöhet még
rosszabb. A magyar állampolgárok –nemsokára: alattvalók – azt gondolják,
teljesen mindegy, megmarad-e a jogállami homlokzat, vagy előbukkan-e alóla a
nyerstégla, a korlátlan, durva, cinikus hatalom, amely nem tesz már úgy, mintha
más lenne, mint ami. Az új rezsim alkotmányozó többsége nem lelkesedés
eredménye, hanem a dekadenciáé. Amikor a többség elutasította a korábbi
kormányrendszerrel azonosított „hazugságot”, azt utasította el, amit merő
látszatnak kellett tartania.

Az államrend igazsága – vélik bölcs honfitársaink
– egyszerű: az engedetleneket megbüntetik. Azt, aki „pofázik”, azt, aki „ugat”
– így beszélnek manapság hazánkban megint –, azt elbocsátják, elmozdítják,
áthelyezik, leváltják. Mindig így volt többé-kevésbé, hát most nyíltan és
arcátlanul csinálják. Ez nem politikai vagy világnézeti egyetértés, hanem
megvetés: ezt hiszik polgártársaink a politikai közösség lényegének. Az erőt.
Nem gondolják, hogy a kiválók uralkodnak. Nem gondolják, hogy a hatalmat
igazságosan, a hatalom és vagyon nélküliek érdekében gyakorolják.

Elegük van a képmutatásból. És – bár szerintem
tévesen – azt gondolják, hogy az érvényesíthetetlen elvek fönntartása, az
érvényesíthetetlen elvekre való fönnhéjázó hivatkozás (a szánalmas gyakorlat
mellett) képmutatás. Ahogyan az 1989 előtti rendszer utolsó évtizedeiben
fizikai szenvedést okozott az embernek a „szocializmus” gépies emlegetése –
amelynek a második világháború után két-három évig és 1956-ban két-három hétig
volt valóságos jelentése –, éppoly kevéssé lehet ma már elviselni a
„demokrácia” szó tartalmatlan ismételgetését. Méltatlan dolog avval vádolni
honfitársainkat, hogy nem szeretik a szabadságot. Dehogynem szeretik – de nem
az államtól és nem a nemzeti közösségtől várják, hogy szabadságot nyújtson
nekik (vagy hogy megvédje valóságos és eltagadhatatlan, politika előtti
szabadságukat) –, hanem szabadságukat maguk akarják maguknak megteremteni a
magánéletben, rejtetten a nyilvánosságtól, ott, ahol az öröm, az invenció, a
kreativitás, az érzéki élvezet, a gondolat mélysége és élessége lakik, amihez
semmi köze nincs, ne is legyen annak, amit korrupt és ostoba politikusok nem
átallanak „a hazának” nevezni.

Az égvilágon semminek nincs hitele, ami
intézményes. Annak van valami esélye, ami spontánnak tetszik, informálisnak,
amatőrnek, ami – jellegzetesen téves, történelmileg abszurd kifejezéssel –
„civil”. A politikával (azaz a voltaképpeni civil társadalommal és az állammal)
szembeni irtózat a kései ókor – hol sztoikus, hol szkeptikus, hol epikureus
alakban kifejezett – gyökeres nihilizmusára emlékeztet. Az egyik legnagyszerűbb
magyar értelmiségi azt nyilatkozza, hogy ő (mint mindenki) utálja „a
politikát”, őt csak „az ügyek” érdeklik: az ügyek, tehát – a politika! Nem
„politikai”, hanem „szakmai”, szokták mondani azok, akik gyors népszerűségre
áhítoznak. Evvel burkoltan arra utalnak, de kimondani nem merhetik, hogy „a
politika” merő elfogultság, azaz irracionális, míg „a szakma” magával a
dologgal, Az Üggyel foglalkozik, tehát racionális. Méltóságunkon aluli valamibe
beleelegyedni, ami esztelen, ami nem tárgyilagos, amit a szenvedélyek (érdekek,
kívánságok) mozgatnak, ahol az erő, nem az érv számít. Ez a meggyőződés
teljesen általános; a hatalom mindenkori birtokosainak lenézése egyetemes.

Orbán Viktor és klikkje talán azt képzeli, ha az
alkonyodó pesti égre vetíti az elnyomás hivalkodó metaforikáját, akkor
mazochista kéjt vált ki a magyarokból. Ugyan. Amit kihív népünkből, az jobb
esetben közöny, rosszabb esetben unott viszolygás. A „hazugokat” gyűlölték,
mert ők „a demokráciáról” papoltak, lássuk be, jobbára ok nélkül. A jogállami
girlandok letépdesése – ez tűnik föl „igazmondásnak” –, annak a sulykolása,
hogy ami a legutóbbi választásokig igaz volt és helyes, az Orbán Viktor
beiktatása óta nem igaz és nem helyes (a legszemérmetlenebb, hencegő
relativizmus), igazolja a nép gyanúját arról, amit demokratikus politikának
neveztek, s ami a közvélemény többsége szerint csak a szokásos disznóság. A
„hazugok” (értsd: a szocialisták és a liberálisok) kiszolgáltak másokat („a
multikat”, „a Nyugatot”), az „őszinték” (a nemzeti konzervatívok) meg csak
saját magukat, s ez „mélyen emberi”, azaz „természetes”.

A közönség pontosan érti, hogy a hatalmi „elit”
(hogy megutáltuk ezt a szót, nem igaz?) nem dönti meg a tőkés rendszert, de a
politikai hatalmat magának tartja fönn. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi kormány
töretlenül folytatja a neokonzervatív Bajnai-kormány megszorítási politikáját,
de ebben nem „a piacok” diktátuma vagy a monetarista dogma vezeti, hanem a
saját túlélési ösztöne meg az éles szemmérték, amellyel nézi a nemzetközi
hatalmi konstellációkat. Orbán őszintén mondja, hogy nem tűri, hogy bárki
beavatkozzék az ország (azaz az ő) dolgába, csak akkor enged, ha nagyon muszáj,
ha evvel ártana az érdekeinek. Úgy viselkedik „nagyban”, mint a vállalkozó
„kicsiben”. S aztán persze letagadja, hogy engedett – hiszen ismerik azokat a
kocsmai hangoskodókat, akik nagy rössel mesélik, hogy „én aztán jól megadtam
neki”, ezt engedékenyen hallgatjuk, mert tudjuk, hogy minden nyuszinak joga,
hogy fájront után egy kicsit oroszlánnak érezhesse magát. Értjük a délceg
segédkönyvelőt, és értjük Orbánt is, „ilyenek az emberek”, nemde?

Konzervatív létére Orbán elköveti azt az elemi
hibát, hogy lenézi a hagyományt. A hagyományt – megírtam ezt már 1990-ben – nem
lehet föltalálni vagy restaurálni, a hagyomány semmi, ha nincs benne
folytonosság. Az ellenforradalom, ha nem is „haladó”, de nem is konzervatív.
Mint bármelyik nép, a magyar nép is különféle hagyományoknak hódol, több-kevesebb
hűséggel. De a többi mellett itt él azért Petőfi és Ady népe is, amelyet
mélységesen sért – minden kételye és alaposan alátámasztott közönye és
passzivitása ellenére –, hogy elveszik tőle a köztársaságot, visszahozzák a
vármegyét, a Kúriát, a Szent Koronát és a többit. Ez a nép undorodik „a
demokrácia” álszent magasztalásától, amikor az, amit lát, nem demokrácia, hanem
plutokrácia, de azt azért nem szereti, ha a szemébe vágják, hogy most már
elvben is alattvaló, hogy a jogai viszonylagosak, szociális és ökológai jogai
nincsenek. Meg azt se nagyon szereti, hogy a hatalmasok már nem is udvarolnak
neki, hanem az új Grundgesetzben leszögezik, hogy a hatalmat nem szabad elvenni
tőlük, s ha ez mégis megesnék, amitől Isten őrizz, akkor lehetetlenné teszik,
hogy bárki más itt még kormányozni merészeljen.

Az új rezsim mindenkinek világossá teszi, hogy az
öregek, a betegek, a munkanélküliek, a szegényebb diákok alacsonyrendű vagy
káros elemek. Az, aki ki van zárva a tőke és a munka – ebben a társadalomban
egyedül javakra és boldogságra jogosító – kontinuumából, márpedig ez ma a
többség, az a hatalom szemszögéből (mint tudjuk) értéktelen selejt. S mindezt
fölékesítették a néhai monarchia pár díszletével, amelyet még komolyan se
vesznek.

A Szent Szövetség kora az ellenreformáció
paródiája volt, Ferenc József kora a Szent Szövetség paródiája, a
Horthy-rendszer a ferencjóskai éra paródiája, az Orbánrezsim meg a Horthy-kor
paródiája. Ez azért kicsit sok a jóból. (Bár Robert Musil olvasói aligha
lepődtek meg.)

A magyar modernség hagyománya, rövidre fogva:
Petőfi és Ady hagyománya nem más, mint ennek a sekélyes, bornírt, egyben
mesterkélt hatalmi diskurzusnak a heves elvetése. „Sírjukban is megátkozott
gazok” – ez a magyar modernség ítélete a különféle neobarokk, gipszcirádás
változatokról, a hajlongásukkal, a rövidlátásukkal, a részvétlenségükkel, az
embermegvetésükkel, az odvas retorikájukkal.

Magyarország hanyatlása szemmel látható. Hazánk
hosszú évek óta egyre csúnyább, kultúrája provinciális, igényei földhözragadtak,
divatja tegnapelőtti, ambíciói talmiak. A köztársaság gondolata igényes, nehéz
eszme. Föltételezi a honpolgárok politikai egyenlőségét. Az új,
antirepublikánus Grundgesetz szerint az összes szociális juttatás – így a
terhességi-gyermekágyi segély, az özvegyi nyugdíj, az árvasági ellátás! –
föltétele „a közösség számára hasznos tevékenység”, s azt, hogy mi a hasznos,
persze a fölöttes hatóság szabja meg. A köztársaság folyamat, amelyet a
honpolgárok szolidáris összeműködése tart életben. Ez eddig is gyöngélkedett,
darvadozott, most meg kileheli páráját.

„Elnyomás, szolgasors, / Ez volt a rend ezer évig”
– zengte a gyöngécske kis Köztársasági induló 1946-ban. Hát bizony.

Az új rezsim azt sugallja a magyar népnek, hogy
ennek így is kell lennie, s ezt fegyelmezetten el kell viselni. A fontos
vitákat, mondta a magyar állam vezetője még a hatalomátvétel előtt, meg kell
tartani az elit szűk körében, ahová valók. S még őt nevezik populistának! Ez az
egyenlőséget elutasító „fölsőbbségi állam” (Obrigkeitsstaat) hangja, ez a hang
pedig elitista, nem populista, nem is lehet az. A nép el is viseli a végzetét,
ameddig csak azt mondják neki, hogy ez a sorsa. De azt már nem fogja elviselni,
ha azt is hallja, hogy ez nem balsors, hanem kitüntető jószerencse.

Meg van egy kisebbség, a magyar modernség, a
„progresszió”, az „örök baloldal”, aki meghallotta, hogy hadat üzentek neki,
hogy itt a régi ellenség, aki nemcsak fölületes hatalmi megfontolásokból, hanem
meggyőződésből gyűlöli – s amely emiatt túl is becsüli –, s aki az operett, a
csendőrség és az osztalék régi szentháromsága nevében átkozza ki. Halljuk az
üzenetet. Tisztában vagyunk vele, hogy a győztesek csakugyan győztek, s
bizonnyal sok időre.

De ez legalább tiszta helyzet.

Új köztársaságot kell alapítani. S ha csak száz év
múlva, akkor is megéri.

vállalom…

2011 március 18. | Szerző: amfortas

 

Orbán Viktor kiáltványának
eredetije

(amit a következők szerint dolgozott át: kékkel a kihagyás,
pirossal a kiegészítés )

 

FIDESZ
Politikai nyilatkozat: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

 

Hogyan készült? Íme:

Forrás: Szabad Nép,
1952. december

 

A  Legyen Béke, a Szabadság és az
Egyetértés téesz tagsága közösen
ünnepelte meg
november 7-ikét.
Az alábbi
ünnepi  beszéd
hangzott el:

A
XX. XXI.
század negyedik első évtizedének végén, huszonöt negyvenhat  év megszállás, diktatúra és az
átmenet két zavaros éve évtizede
után Magyarország dolgozó népe megvisszaszerezte
az önrendelkezés jogát és képességét.

A
magyar munkásosztály nemzet
önrendelkezésért vívott küzdelme 1919-ben
1956-ban
egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a Horthy–rendszerváltás politikai
paktumai idején is val
folytatódott, és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság
helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és
testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba, majd Hitler
oldalán a
vesztes fasiszta rablóháborúba torkollott. A magyar munkásosztály és
dolgozó parasztság
nemzet
1947 nyarán
2010 tavaszán
újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres fordulatot forradalmat vitt véghez. Rákosi Mátyás
elvtárs, az MDP KV és az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az
alkotmányos keretek között kimegvívott
fordulatotradalmat elismeri és tiszteletben
tartja.

Pártunk
és kormányunk,
élén Sztalin
eltvárs legjobb
magyar tanítványával,
Rákosi Mátyás elvtárssal az országgyűlés kinyilvánítja, hogy az 1947. augusztusi
áprilisi
választásokon, majd a két munkáspárt egyesítő
kongresszusán  új társadalmi szerződés
született, amellyel a magyar dolgozók ok egy
új rendszer, a szocializmus Nemzeti Együttműködés
Rendszerének felépítéséről megalapításáról
döntöttek. A magyar munkásosztály nemzet e
történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Központi
Bizottságot,
Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve
és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja
építeni a szocializmust Nemzeti Együttműködés
Rendszerét.

Mi,
a Magyar dolgozó nép országgyűlés képviselői kinyilvánítjuk, hogy a
demokratikus népakarat alapján létrejött új politikai és gazdasági rendszert
azokra a pillérekre emeljük, amelyek nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz, az
emberhez méltó élethez és összekötik a sokszínű magyar dolgozó nép, nemzet tagjait. Munka, otthon, család, egészség és
rend, valamint Rákosi elvtárs
és a
Magyar Dolgozók Pártja iránti
hűség lesznek közös jövőnk
tartóoszlopai.

A
szocializmus, majd a kommunizmus Nemzeti Együttműködés Rendszere minden magyar dolgozó
számára nyitott, egyaránt részesei a határon innen és túl élő, az internacionalizmus
nemes eszméje
által összekapcsolt  proletárok magyarok. Lehetőség mindenki számára
és elvtárás mindenki felé, aki Magyarországon él,
dolgozik és
vállalkozik. Szilárd meggyőződésünk, hogy a fejlett szocializmus,
majd a kommunizmus
Nemzeti Együttműködés
Rendszerében megtestesülő összefogással képesek leszünk megváltoztatni
Magyarország jövőjét, erőssé és sikeressé tenni hazánkat, ezzel is erősítve
az imperializmus
ellen küzdő
békefrontot. Ez a roppant erőket
felszabadító összefogás minden magyar dolgozót
embert,
legyen bármilyen korú, nemű, szakmájú, vallású, marxista
képzettségű politikai nézetű, éljen bármely
pontján az országnak
világnak,
nagy reményekre jogosít, és hosszú évtizedek után megadja a lehetőséget, hogy a
magyar dolgozók ok végre megvalósíthassák saját
céljaikat. Erre tesszük fel életünket most következő
éveit.

hángérjen pszicho

2011 március 17. | Szerző: amfortas

Egy hosszúnak ígérkező pszichothrillert forgatnak most
Magyarországon. Szereplői és nézői vagyunk egy személyben.

Elmesélem ezt a filmet.

Úgy kezdődik, hogy van egy életünk. Nem nagyon jó, de
élhető. Ám egyszer, ahogyan az a rendes pszicho filmekben történni szokott,
közénk keveredik egy furcsa idegen. Még csak nem is erőszakkal töri ránk az
ajtót a kiskondás – addig hízeleg és ígérget, míg be nem fogadjuk az
otthonunkba.

Kezdetben nem érezzük, mekkora a baj. Történnek furcsa
dolgok, de ezeket nem vesszük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem
minden megszokott.

Ám egyszer leesik egy kép a falról, másnap élettelenül
találjuk a macskát, újabb egy nap múlva kinyílik egy kulcsra zárt ajtó.

A jövevény pedig egyre zaklatottabban viselkedik.
Lassanként megváltozik minden, már semmi sem olyan, mint régen. Mások a zajok, a
zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakulnak a színek, repednek a falak,
összemennek a terek.

Már kérdezni is csak halkan merjük egymást: őrült ez,
vagy csupán gazember?

Eltűnik a költségvetési tanács, megnyirbálódik az
alkotmánybíróság, összevonódnak a közszolgálati médiumok.

Megváltozik a nyelv, a szavak mást jelentenek, mint
valamikor. Ha különadóval sújtja a távközlési cégeket, azt mondja: idáig nem
volt lehetőségük, hogy részt vállaljanak a közös terhek viseléséből, de most
megteremtettük a számukra.

Ha azt mondja, megvéd valamit, az azt jelenti, hogy
elveszi tőlünk.

Ha kérdezünk, a fejünk fölé nőtt kiskondás nem válaszol.
A korrekt tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy csak azt mondja el nekünk,
amit ő fontosnak tart közölni velünk.

A mi pénzükből, a mi szemünkbe hazudik.

Amikor a faluban rossz szemmel nézik, hogy miket művel,
azt mondja, hogy bennünket megtámadtak de ne féljünk, ő megvéd bennünket.
Szerinte mások kétségbe vonják a mi demokratikus elkötelezettségünket – ezt
kikéri magának a nevünkben, helyettünk is összevész
mindenkivel.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk
néhányat.

Valami írásra hivatkozik, az apró betűs részben állítólag
mindenre felhatalmaztuk. Forradalomról beszél, fülkéről és magas csúcsokról,
oxigénpalack nélküli hegymászásról. Nemzeti együttműködésről papol, miközben már
csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy
kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik,
állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak
ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk
elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, pedig látjuk rajta: ő
maga az, aki retteg.

Egyszer, amikor épp lankadt a figyelme, érintkezésbe
léptünk a külvilággal. Nem hitték el, amit mondtunk. Azt mondták, viccelünk,
vagy, ami még ennél is rosszabb, kitaláltuk az egészet.

Ilyen nincs, mondták, ez nem lehet igaz.

Talán tényleg nincs. Talán valóban nem igaz.

Ha szerencsénk van, ez csak egy film: a közepesnél
gyatrábban megírt forgatókönyvvel, ügyes, de nem igazán eredeti zenei
effektekkel.

Olvastam a végét, happy end lesz.

Már csak azt kellene tudni, hogy
kinek.

/FSP/

Nyuggerek jogfosztása

2011 március 16. | Szerző: amfortas

Na, Kósa Lajos megint megszólalt. Az alkotmányozásban a gyerek utáni voksolás bevezetését a következőképpen indokolta: „Elejét kellene venni annak, hogy a jövőnkről túlnyomó részben az idősebb generációk döntsenek, miközben a legnagyobb terhet a középkorosztályok cipelik a hátukon.”

Legalább most már világos, mire való ez a minden túlzás nélkül hibbantnak, eszementnek, idiótának nevezhető javaslat. Mindig tudtuk, hogy a Fidesz utálja a nyugdíjasokat, akiket Kubatov nevű pártigazgatójuk csak nyuggereknek csúfol. De ennyire nyilvánvalóan, ennyire brutálisan és politikai értelemben vértahó módon még soha senki nem értette ezt meg a néppel: le kell nyomni az öregeket, jogfosztottá kell tenni őket.

De talán most a debreceni huszárpolgárok mestere nem okoz akkora kárt, mint amikor egyetlen nyegle nyilatkozatával sok ezer forintos veszteséget okozott minden frankhitelesnek. Most talán az a haszna az őrült beszédnek, hogy az emberek megértik, mit is értsünk fülkeforradalmi alkotmányozás alatt.

Az nem nagyon számít, hogy az öregek is neveltek gyerekeket, hiszen az oly kedvelt középkorosztályok nem is lehetnének másképpen. Milyen konzervatív erő az, amelyik ezt elfelejti? Hogyan tud a Fidesz ezután hagyományokról, értékbecsülésről, az elődök tiszteletéről szónokolni?

Ennél sokkal egyszerűbb lenne, ha Kósa Lajossal azt javasoltatnák, hogy az öregeket – szenilitásra hivatkozással – egyszerűen fosszák meg a szavazati jogtól, a középizé meg nem csak a gyerekei, hanem az öregek helyett is kapna egyet-egyet. Megjegyzem egy füst alatt meg lehetne fosztani a munkanélkülieket, segélyen élőket, sőt talán még a minimálbéreseket is, hiszen ők aztán az igazi keskenyhátúak. És azt is ki lehetne mondani, hogy csak a széleshátú dolgozók szavazhatnak, mégpedig annyi szavazattal, ahányszor több a bérük a minimálisnál.

Így aztán már biztosan motiválódnának a középkorosztályok amúgy is legbefolyásosabb rétegei.

Az igazi kérdés persze az, hogy mikor küldi már nyugdíjba hazánk népszerű Kósa bácsiját a mélységesen romlott pártjával együtt az a középkorosztály, amelyikből ez a hatalom talán még nem gyötörte ki az elemi emberi tisztességet.

BFZ- NFZ

2011 március 15. | Szerző: amfortas

 Nem vagyok hajlandó Kocsis Zoltán
megjegyzéseit, interjúit még egyszer elolvasni. Nem vagyok hajlandó elveszteni
azt az embert, akit ki tudja mióta, de talán már harminc-negyven éve oly nagy
csodálattal figyelek. Mindig lenyûgözött a tehetsége. Nem vagyok hajlandó
beállni azok közé, akik azon a megjegyzésen gúnyolódnak, hogy hány zsidó és
hány cigány van a zenekarában. Azért, mert nem tudja, miket lehet beszélni, én
nem vagyok hajlandó szegényedni. Talán most megtanulja.

Mint ahogy nem vagyok hajlandó tudomásul
venni, hogy olyan országban élek, ahol egyáltalán fölmerülhet, hogy egy
zenekartól azért vonnak el támogatást, mert a karmestere megjegyzéseket mert
tenni a hatalomra. De ami az utóbbit illeti, nem intézhető el úgy, hogy nem
veszek róla tudomást. 

Azért se, mert valami nagyon köt a
Fesztiválzenekarhoz. És Fischer Ivánhoz. Úgy volt, hogy készítünk egy filmet,
világra szóló sorozatot, és én írtam volna a forgatókönyvet. Nem lett belőle
semmi, csak az, hogy én ott ülhettem egy kicsit a zenekarban. Hogy lássam,
hogyan élnek. Nem hiszem, hogy volt még alkalom, amikor többet tanulhattam
volna a zenéről, mint akkor. Így aztán nekem nem volt meglepetés, hogy a Budapesti
Fesztiválzenekar be tudott törni a világ élvonalába. Van olyan, hogy szellem. A
zenekar szelleme. A karmesteré. Vagy talán az aura. Megérzi azt az ember, ha
köztük van, és azt is, hogy nagyra hivatottak.

Sokan tudjuk persze, amit a szakma, a
nemzetközi, már húsz éve. Mégis hatalmas volt az elismerés, amikor 2008-ban az
angol Gramophone magazin nemzetközi zsűrije beválasztotta a BFZ-t a világ tíz
legjobb zenekara közé. De ugyanezt a rangot bizonyítja több kötetnyi külföldön
megjelent írás, tanulmány, kritika, a meghívások tömege.

Aki egy kicsit is, nem is részvevőként,
hanem csak úgy, megfigyelőként látta, mi történik, érzékelhette, hogy itthon
mindig a szakmai, sőt talán kenyérféltéses féltékenység vette körül ezt a
sikersztorit. A zenésztársadalom iszonyú viperafészek – éppen úgy, mint az
“irodalmi élet”, vagy éppen a sajtó világa -, a kutyát se érdekli,
hogy valamire büszkék lehetnének, viszont irdatlan lobbi-tevékenység folyik,
hogy állami pénzek kerüljenek a különböző intézményekhez, zenekarokhoz. Mindig
is nyilvánvaló volt, hogy egynémely zenekarok irigyen nézték, hogy az egyik
közülük learatja a külföldi sikereket, és még ráadásul jóval nagyobb a hazai
közönsége is, mint bármelyik másiknak. A magyar sajtó pedig sajátos módon volt
partner ebben. Próbált magyarázatot találni, próbált egyensúlyozni. Ha a BFZ
anyagi gondokkal küzdött, akkor emögött vagy Kocsis-Fischer ellentétet láttak
és pletykáltak – ami egyrészt nincs, másrészt nem erről van szó – vagy
megpróbáltak úgy egyensúlyozgatni, tapintatoskodni, mintha Magyarországnak két
vezető zenekara lenne.

Ebből az lett, hogy Hegyeshalomtól keletre
senki nem írta azt le, amit onnan nyugatra mindenki számtalanszor: hogy a BFZ
Magyarország egyetlen, az egész világon ünnepelt együttese.

Ez nem jelenti azt, hogy a többi
nagyságrenddel rosszabb lenne: hanem azt, hogy a körülmények szerencsés
összejátszása folytán ez a BFZ-nek sikerült. A “körülményeket”, az
összetevőket lehet elemezgetni, számos dologban a többi, így az NFZ egyáltalán nem
marad le, de a végeredmény egyértelmű.

Kocsis Zoltán szerepe ebben a történetben
voltaképpen marginális. Ő ugyanis képes megőrizni a magyar nyilvánosság előtt a
kivételes zseni szerepet, még zongorista múltjából (tényleg zseni) és ez elfedi
azt, hogy zenekara, az NFZ világviszonylatban bizony csak a másodrendűek közé
tartozik. Kocsis Zoltánt a zenei világ komoly helyeire alig hívják vezényelni,
bár itthon kétségkívül igen jelentős karmester.

Csak példaként: a magyar irodalomban is van
még néhány hasonló tehetségű és teljesítményű író, mint Esterházy, Nádas vagy
Kertész Imre, de valahogy úgy alakult, hogy az õ aurájuk lett olyan, ami képes
volt áttörni a világhír falát. Lehet irigykedni, de nem érdemes. Meg pitiáner
is. 

Talán nem is lenne semmi konfliktus, ha
idõőként nem lángolnának föl a támogatással kapcsolatos viták. Az NFZ
nagylétszámú zenekar, mellette van ott egy kórus is – kétszáz ember. A BFZ
ezzel szemben egy rugalmas zenekar (kórus nincs), ahol mindenki
szabadfoglalkozású, számlás, az egész szervezet nagyon takarékosan él. Nézzük a
kibogarászható számokat:

A Nemzeti Filharmonikusok idén 350 millió
forint emelést kaptak, így támogatásuk felment 1,7 milliárdra. A BFZ két
helyről kap támogatást. Tavaly a minisztériumtól 550 millió forint, a
Fővárostól 465 millió forint érkezett. Néhány
hete jött a hír: a Főváros ezt 75 millió forinttal, a minisztérium 100 millió
forinttal csökkenti.

Persze mindenhol pénzhiányra
hivatkoztak. Különösen a Fõváros, ahol ugyanaz az Atkári János készíti a
költségvetést, aki Demszkynek is dolgozott, és egyszerűen spórolós. A
minisztérium (Szőcs Géza, Réthelyi) is pénzhiányra hivatkoznak, amit kissé
különössé tesz a hír, miszerint a másik zenekar 350 millió forint emelést
kapott, és – mint ahogy a Népszava is beszámolt róla – a többi zenekar is
megúszta csökkentés nélkül.

Ez önmagában is különös, de még inkább,
ha emlékezünk arra, hogy Tarlós István főpolgármesterré választása előtt az
összes kulturális intézmény közül a Fesztiválzenekart emelte ki programjaiban,
mint feltétlenül támogatandó jó példát. Sõt, a minisztérium is barátian kezelte
a zenekart, hiszen tavaly decemberben visszaadták a korábban zárolt pénzeket.

Kicsit túlságosan egybeesik januárban a
hirtelen pénzelvonás azzal, hogy Fischer Iván beszélni merészelt egy német
lapban Magyarország helyzetéről.

A NFZ igazgatója, Kovács Géza azonnal
magyarázkodásba kezdett, hogy az ő emelésük azért halaszthatatlan, mert Hiller
megszorongatta őket, és ez csak a 2003-as szint visszaállítása. Lehet, hogy
csakugyan így van, de az azért fura, hogy gyakorlatilag itt meg is áll a köz és
a sajtó érdeklődése. 

Az a kutyát sem érdekli, hogy a világ
egyik legjobb zenekarát próbálják itt most anyagilag ellehetetleníteni, s ezzel
karmesterét és zenekarát megalázni. Ha ugyanis az okok politikaiak, az botrány.
Mély-cinizmus. Ha kulturálisak, az meg nagyobb botrány, mert azt jelzi, hogy
fogalmuk sincs az értékekről. Ha egyszerű pénzhiány lenne az ok (tényleg bajban
van mindenki színházaktól múzeumokig, bár stadionra majd jut) akkor meg sokkal
nagyobb botrány, hogy egy ilyen helyzetben az állam elvesz a nemzetközi hírű
zenekartól, és annak kétszeresét odaadja egy a politika védőernyője alá húzódó
kiváló, de a nemzetközi pályákon messze alacsonyabb ligában játszó csapatnak.
(Az utóbbi, meglehetősen tuskó hasonlatot csak azért engedtem meg magamnak,
hogy azok is értsék, akik a focipályán kívül még nemigen láttak kultúrát.)

És egy jóslat: ha ez így megy tovább,
nem csak a Fesztiválzenekar fog belerokkanni. Az aura nem pénzből, nem csak
tehetségből, hanem méltóságból is épül. Ha dolgozni kezd a furdalásos
lelkiismeret, halványul az aura. A cinikus hatalom összeomlásának rémületében
nehéz szépen muzsikálni.

/Andrassew/