BFZ- NFZ

2011 március 15. | Szerző: amfortas |

 Nem vagyok hajlandó Kocsis Zoltán
megjegyzéseit, interjúit még egyszer elolvasni. Nem vagyok hajlandó elveszteni
azt az embert, akit ki tudja mióta, de talán már harminc-negyven éve oly nagy
csodálattal figyelek. Mindig lenyûgözött a tehetsége. Nem vagyok hajlandó
beállni azok közé, akik azon a megjegyzésen gúnyolódnak, hogy hány zsidó és
hány cigány van a zenekarában. Azért, mert nem tudja, miket lehet beszélni, én
nem vagyok hajlandó szegényedni. Talán most megtanulja.

Mint ahogy nem vagyok hajlandó tudomásul
venni, hogy olyan országban élek, ahol egyáltalán fölmerülhet, hogy egy
zenekartól azért vonnak el támogatást, mert a karmestere megjegyzéseket mert
tenni a hatalomra. De ami az utóbbit illeti, nem intézhető el úgy, hogy nem
veszek róla tudomást. 

Azért se, mert valami nagyon köt a
Fesztiválzenekarhoz. És Fischer Ivánhoz. Úgy volt, hogy készítünk egy filmet,
világra szóló sorozatot, és én írtam volna a forgatókönyvet. Nem lett belőle
semmi, csak az, hogy én ott ülhettem egy kicsit a zenekarban. Hogy lássam,
hogyan élnek. Nem hiszem, hogy volt még alkalom, amikor többet tanulhattam
volna a zenéről, mint akkor. Így aztán nekem nem volt meglepetés, hogy a Budapesti
Fesztiválzenekar be tudott törni a világ élvonalába. Van olyan, hogy szellem. A
zenekar szelleme. A karmesteré. Vagy talán az aura. Megérzi azt az ember, ha
köztük van, és azt is, hogy nagyra hivatottak.

Sokan tudjuk persze, amit a szakma, a
nemzetközi, már húsz éve. Mégis hatalmas volt az elismerés, amikor 2008-ban az
angol Gramophone magazin nemzetközi zsűrije beválasztotta a BFZ-t a világ tíz
legjobb zenekara közé. De ugyanezt a rangot bizonyítja több kötetnyi külföldön
megjelent írás, tanulmány, kritika, a meghívások tömege.

Aki egy kicsit is, nem is részvevőként,
hanem csak úgy, megfigyelőként látta, mi történik, érzékelhette, hogy itthon
mindig a szakmai, sőt talán kenyérféltéses féltékenység vette körül ezt a
sikersztorit. A zenésztársadalom iszonyú viperafészek – éppen úgy, mint az
“irodalmi élet”, vagy éppen a sajtó világa -, a kutyát se érdekli,
hogy valamire büszkék lehetnének, viszont irdatlan lobbi-tevékenység folyik,
hogy állami pénzek kerüljenek a különböző intézményekhez, zenekarokhoz. Mindig
is nyilvánvaló volt, hogy egynémely zenekarok irigyen nézték, hogy az egyik
közülük learatja a külföldi sikereket, és még ráadásul jóval nagyobb a hazai
közönsége is, mint bármelyik másiknak. A magyar sajtó pedig sajátos módon volt
partner ebben. Próbált magyarázatot találni, próbált egyensúlyozni. Ha a BFZ
anyagi gondokkal küzdött, akkor emögött vagy Kocsis-Fischer ellentétet láttak
és pletykáltak – ami egyrészt nincs, másrészt nem erről van szó – vagy
megpróbáltak úgy egyensúlyozgatni, tapintatoskodni, mintha Magyarországnak két
vezető zenekara lenne.

Ebből az lett, hogy Hegyeshalomtól keletre
senki nem írta azt le, amit onnan nyugatra mindenki számtalanszor: hogy a BFZ
Magyarország egyetlen, az egész világon ünnepelt együttese.

Ez nem jelenti azt, hogy a többi
nagyságrenddel rosszabb lenne: hanem azt, hogy a körülmények szerencsés
összejátszása folytán ez a BFZ-nek sikerült. A “körülményeket”, az
összetevőket lehet elemezgetni, számos dologban a többi, így az NFZ egyáltalán nem
marad le, de a végeredmény egyértelmű.

Kocsis Zoltán szerepe ebben a történetben
voltaképpen marginális. Ő ugyanis képes megőrizni a magyar nyilvánosság előtt a
kivételes zseni szerepet, még zongorista múltjából (tényleg zseni) és ez elfedi
azt, hogy zenekara, az NFZ világviszonylatban bizony csak a másodrendűek közé
tartozik. Kocsis Zoltánt a zenei világ komoly helyeire alig hívják vezényelni,
bár itthon kétségkívül igen jelentős karmester.

Csak példaként: a magyar irodalomban is van
még néhány hasonló tehetségű és teljesítményű író, mint Esterházy, Nádas vagy
Kertész Imre, de valahogy úgy alakult, hogy az õ aurájuk lett olyan, ami képes
volt áttörni a világhír falát. Lehet irigykedni, de nem érdemes. Meg pitiáner
is. 

Talán nem is lenne semmi konfliktus, ha
idõőként nem lángolnának föl a támogatással kapcsolatos viták. Az NFZ
nagylétszámú zenekar, mellette van ott egy kórus is – kétszáz ember. A BFZ
ezzel szemben egy rugalmas zenekar (kórus nincs), ahol mindenki
szabadfoglalkozású, számlás, az egész szervezet nagyon takarékosan él. Nézzük a
kibogarászható számokat:

A Nemzeti Filharmonikusok idén 350 millió
forint emelést kaptak, így támogatásuk felment 1,7 milliárdra. A BFZ két
helyről kap támogatást. Tavaly a minisztériumtól 550 millió forint, a
Fővárostól 465 millió forint érkezett. Néhány
hete jött a hír: a Főváros ezt 75 millió forinttal, a minisztérium 100 millió
forinttal csökkenti.

Persze mindenhol pénzhiányra
hivatkoztak. Különösen a Fõváros, ahol ugyanaz az Atkári János készíti a
költségvetést, aki Demszkynek is dolgozott, és egyszerűen spórolós. A
minisztérium (Szőcs Géza, Réthelyi) is pénzhiányra hivatkoznak, amit kissé
különössé tesz a hír, miszerint a másik zenekar 350 millió forint emelést
kapott, és – mint ahogy a Népszava is beszámolt róla – a többi zenekar is
megúszta csökkentés nélkül.

Ez önmagában is különös, de még inkább,
ha emlékezünk arra, hogy Tarlós István főpolgármesterré választása előtt az
összes kulturális intézmény közül a Fesztiválzenekart emelte ki programjaiban,
mint feltétlenül támogatandó jó példát. Sõt, a minisztérium is barátian kezelte
a zenekart, hiszen tavaly decemberben visszaadták a korábban zárolt pénzeket.

Kicsit túlságosan egybeesik januárban a
hirtelen pénzelvonás azzal, hogy Fischer Iván beszélni merészelt egy német
lapban Magyarország helyzetéről.

A NFZ igazgatója, Kovács Géza azonnal
magyarázkodásba kezdett, hogy az ő emelésük azért halaszthatatlan, mert Hiller
megszorongatta őket, és ez csak a 2003-as szint visszaállítása. Lehet, hogy
csakugyan így van, de az azért fura, hogy gyakorlatilag itt meg is áll a köz és
a sajtó érdeklődése. 

Az a kutyát sem érdekli, hogy a világ
egyik legjobb zenekarát próbálják itt most anyagilag ellehetetleníteni, s ezzel
karmesterét és zenekarát megalázni. Ha ugyanis az okok politikaiak, az botrány.
Mély-cinizmus. Ha kulturálisak, az meg nagyobb botrány, mert azt jelzi, hogy
fogalmuk sincs az értékekről. Ha egyszerű pénzhiány lenne az ok (tényleg bajban
van mindenki színházaktól múzeumokig, bár stadionra majd jut) akkor meg sokkal
nagyobb botrány, hogy egy ilyen helyzetben az állam elvesz a nemzetközi hírű
zenekartól, és annak kétszeresét odaadja egy a politika védőernyője alá húzódó
kiváló, de a nemzetközi pályákon messze alacsonyabb ligában játszó csapatnak.
(Az utóbbi, meglehetősen tuskó hasonlatot csak azért engedtem meg magamnak,
hogy azok is értsék, akik a focipályán kívül még nemigen láttak kultúrát.)

És egy jóslat: ha ez így megy tovább,
nem csak a Fesztiválzenekar fog belerokkanni. Az aura nem pénzből, nem csak
tehetségből, hanem méltóságból is épül. Ha dolgozni kezd a furdalásos
lelkiismeret, halványul az aura. A cinikus hatalom összeomlásának rémületében
nehéz szépen muzsikálni.

/Andrassew/